Van, amit már nem tudok szavakba önteni, de nem is az én tisztem. Képzeld el a fájdalmat, amint elönti a testedet, az emlékeket, amik a szívedbe marnak újra és újra akárhányszor idézed fel az arcvonásaikat. Már nem tudnak mosolyogni, már nem tudnak szeretni, már nem tudod őket megölelni.
Egyetlen pillanat alatt vége lehet egy életnek, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Egy rossz mozdulat, egy rossz lépés, egy rossz döntés, egy rossz menedék. Beborult az ég, elszürkült az élet, minden megváltozott. Könnyek hullottak, barátságok mentek tönkre. A világ átfordult önmagán, megláttuk a karnevál kétségbeesett arcát. Lehulltak az őszintének hitt maszkok, dühös arcok fordultak egymás felé. Pedig egyikünk sem volt hibás.
Mindenki arra ment, amerre látott. Egy testvér, egy gyermekkori jóbarát, egy őszinte, naiv szerelmes és én. Ki voltam én neked? Mindennél jobban szerettelek, nem mint egy szerelmes, nem mint egy barát. Jobban szerettelek, mint egy testvért, megmentettél, de én nem tudtalak megmenteni.
Régen volt már, olyan rég. Néha mégis úgy érzem, mintha megszorítanád a kezem, bíztatón a szemembe néznél és belöknél a forgatag kellős közepébe. De hátrafordulok és sosem vagy ott, csak egy dallam ringatózik a lelkemben. Az ég felé nézek, egy rég felszállt gép nyomában, és tudom, hogy te vársz rám ott, a nap mögött.
