Tükörképek

A bevezetőírás ezúttal is elmarad. Előástam pár régi írást és mivel egy kiadó sem kapkod utánnam, online közlök pár szellemi agymenést. Bon apetit!

Még nagyon régen volt egy visszatérő rémálmom. Nem is emlékszem mikor kezdődött. Még nagyon kicsi voltam, sikítva ébredtem és emlékszem, anya azonnal berohant hozzám, hogy megnyugtasson.

- Ne félj kicsim, itt vagyok, nem bánthatnak – suttogta miközben reszketegen átölelt.

Pedig, ha tudta volna mit láttam. Nem voltak, szörnyek, vámpírok, és soha senki nem akart bántani.

Csak az üres sötétség vett körül és néha felvillant egy-egy képkocka. Egy régi temető, a könnyfoltos arcú gyászoló tömeg, anyám fekete fátyollal takart arca, egy éjfekete koporsó, aztán egy vörös rózsa lehulló szirma, rubint színű vércseppek és könnyek csillogása a zöld füvön.

És újra sötétség.

Egy kórházban vagyok. A neon lámpák fénye bántja a szemem. Színes foltok egy ablak mögött, csövek, és ő… Orvosok rohannak be… Az ablakhoz tapadva figyelem, hogy mi történik, a leheletem mintákat rajzol a hideg üvegbe. Nem tudják megmenteni, lemondóan megcsóválják a fejüket, aztán elmennek. Engem észre sem vesznek, amint berontok a kórterembe, a saját üveges szemembe nézek. Némán sikítok.

Rám zuhan a sötétség.

Egy szűk helyen fekszem, nem kapok levegőt. Nem akarok levegőt kapni. Nem tudom, hol vagyok. Nem is érdekel. Jobb lesz így. Már csak aludni szeretnék. De nem hagynak. Valaki kirángat és felpofoz.

Zöld füvön térek magamhoz. Az ég ragyogóan kék sehol egy felhő, a fű fénye smaragdzölden simogat. Valaki van mellettem. Én vagyok az. Rám mosolyog. Nem mégsem én vagyok az. Más a mosolya… és a haja mélybarna, az enyém pedig szőke. Nem értem…

Ő mindent tudóan mosolyog rám.

- Semmi baj… - suttogja lágy hangon - ne félj!

Annyi mindent akarok kérdezni, de nem jön fel hang a torkomból. Aztán elővesz egy kést… még mindig mosolyog… hiába sikítanék, úgyse hallana meg senki. Érzem, ahogy a hideg fém a húsomba mar, a hasamra szorítom a kezem, meleg vér folyik ki az ujjaim közül, érzem, hogy vége, érzem, hogy meg fogok halni. Aztán egyszer csak vége. Nem érzek semmit, csak bántó ürességet. Értetlenül nézek körül. Ő ott fekszik mellettem. Haldoklik, hófehér ruháját rubintvörös vér mázolja.

- Látod, - hörgi erőtlenül – sose akartam másként.

Aztán elüvegesedik a szeme. Pont úgy, mint a kórházban.

Sikítva ébredek.

Sokáig kísértett ez a rémálom. Kiskoromban minden egyes nap bele kellett néznem a saját halott arcomba. Nem bírtam sokáig. Megtanultam elnyomni az álomképeket. Azt hittem győztem, pedig a tagadás által vesztettem. Erre csak évekkel később jöttem rá, amikor néhány héttel a szüleim halála után a padláson takarítottam.

Gyűlöltem azt a helyet, egyetlen egyszer mentem fel, még talán nyolcéves koromban és utána soha többé. Nem tudom miért féltem annyira, hiszen csak egy átlagos padlás volt, ősrégi, áporodott szagú limlomokkal telepakolva.

Pakolás közben az egyik dobozban egy képet találtam. Öt éves koromban készülhetett, rajta volt az egész család. És még valaki. Az ikertestvérem… Elfojtott emlékek törtek elő valahonnan a múltam legmélyéből. Összerogytam. Tovább kutattam a dobozban, egyre hisztérikusabban. Egy újságcikket találtam. Egy fájóan rövid, érdektelen cikket.

„…a tízéves kislány félrelökve ikertestvérét, az összeomló hinta alá zuhant.” Alatta egy kép az apró kis testről. Vértócsa gyűlt körülötte… még nyitva volt a szeme… halványkék topáz… egy halott pillantása. Oldalra fordítottam a fejem, pillantásom beleakadt egy ottfelejtett tükörbe. A hasonmásom mindent tudóan elmosolyodott.

- Sajnálom – suttogtam megtörten.

A jelenés megrázta a fejét és eltűnt.

Sírva rohantam a temetőbe. A lábaim maguktól vittek az egyik eldugott, hátsó sorhoz. Térdre rogytam a hófehér sírkő előtt. Olyan halványan vésték bele a nevét, alig lehetett elolvasni. Végigsimítottam rajta, könnyfátyol borult a szememre, de nem is kellett látnom. Kicsi Marie… A sírra borultam és zokogtam, fogalmam sincs meddig. Az ég egyre sötétebb lett, halovány szürkéskékjébe, belevegyültek a lenyugvó nap utolsó sugarai, rózsaszín és narancsvörös nyalábokat mázolva az égre.

Lassan, könnyfoltos arccal tápászkodtam fel. Vetettem egy utolsó pillantást az apró sírra. A reszketeg alkonyati fényben, mintha megcsillant volna egy szürke alak sziluettje, de mire felé fordultam már eltűnt. Egy pillanatra feltámadt a langyos esti szél, de mégis úgy éreztem mintha egy jéghideg kéz simított volna végig a hátamon. Egy gyenge dallam csendült fel a távolban. Elképesztően lassan egyre közelebb és közelebb ért, egyre hangosabb lett és kezdte betölteni az egész mindenséget. Mintha csak a dal létezett volna. Lehunytam a szemem. Újra éreztem, ahogy a fagyos ujjak végigszánkáztak a bőrömön. A karomon, az arcomon, a nyakamon, a vállamon. Megborzongtam ahogy a finom ujjak összefonódtak körülöttem. A hideg szorosan magához vont, szorított. Elakadt a lélegzetem. Közelebb kapaszkodtam a hideghez. Összebújtunk, mint két apró, ártatlan gyermek. Pont, mint annakidején.

2009. június 15.