Balsorsok

Én aki szívből utálom a bevezetőket, magam is bevezető írásra kényszerülök. Van olyan írás, ami magáért beszél, de azt hiszem ilyen iromány csak a legnagyobbak keze közül kerülhet ki, én meg, hát alig vagyok 160 centi. De ne féljenek kedves uraim, nem a méret a lényeg. Igen, megint terelek, ezért se megy nekem ez a bevezető dolog. Hagyjuk a fenébe, jó?

Még nem hajnalodott. A zsaluk közt a halványuló hold fénye játszadozott a levelekkel, árnyszínházzá változtatva a takarót.
Két alak feküdt az ágyon, lassú légvételeik törték meg a szoba homályos csendjét.
- Hogy hívnak? - kérdezte végül a lány az oldalára fordulva.
A férfi akaratlanul is elnevette magát, újra magához húzta a mézillatú lányt, aki értetlenül nézett rá zafírkék szemeivel.
Egy zsalu elmozdult az odakint egyre erősödő széltől, a takaró árnyjátéka az arcukon folytatódott.
- Nem értem mi olyan vicces – mondta a lány végigsimítva a férfi borostás arcélén. Még mindig mosolygó arccal elkapta a lány kezét, csókot lehelt a tenyerébe.
- Az, hogy nem számít semmit – válaszolt elkeseredett hangon – Bármit mondhatnék. David, Lukas, Charles. Holnapután már úgyis a vőlegényed mellett ébrednél fel.
- Honnan…? - kezdte zavartan a lány visszakapva a kezét.
- Hallottam mikor telefonáltál – húzta el a száját – Nagyon vékonyak itt a falak.

A lány arca is elsötétült, a hátára fordulva felbámult a mennyezetre. Az éjjeliszekrényen egy cigarettacsikk parázslott még halványan, közben odakint a szél egyre vadabbul kapkodott a fák levelei után hasztalanul.
A férfi nem bírta levenni a szemét a lány arcáról. Az árnyékok megelevenedtek rajta, egyszerre mintha egy éjfekete ló száguldott volna végig a nyakán, a homlokán egy új világ partjai hívogattak, majd nyomtalanul tűntek el a zöldellő ligetek, kastélyok, helyettük egy holló alakja bontakozott ki, a halál ígéretét hordozva kitátott csőrében. A lány fölé hajolt, olyan gyengéden csókolta meg, alig ért hozzá az ajkaihoz, a másik mohón utána kapott elveszve pár pillanatra a mézédes csókban. Összesimultak, mellkasuk egyre hangosabban kezdett zihálni. A szél elcsendesedett.
- Sajnálom – suttogta a lány csukott szemekkel.
- Carpe diem, nem igaz? – vont vállat keserűen a férfi és újra megcsókolta.
- Reggel el kell majd menned – a lány hangja bűntudattal telt meg. A vőlegénye holnap hazajön, de már nem tudta tényleg őt akarja-e.
- Tudom. De az olyan nagyon messze van még – sóhajtott – Elengedlek, ha kisüt a nap, rendben?
A lány csak mosolygott újra átkarolva a férfit.
Az égen viharfelhők kezdtek gyűlni, a társaságtól újra erőre kapott a lankadó szél. A faágak vadul karistolták a zsalukat, a levelek őrült táncba kezdtek. Aztán villámok születtek, szétszaggatva a tébolygó eget.
Még legalább egy hétig nem fog kisütni az a nap.

Átkozott reggelek. Átkozott helyszínek. Mi a fenéért mentem be? A látványtól most is összeszorult a gyomrom, vadul kaptam a cigim után. Kimentem, hogy ne hamuzzak össze mindent. Sosem sikerül megszoknom. Két hallott. A tettes maga hívta a zsarukat, a zsaruk meg engem, hogy beszéljek a fejével. Nem akart visszamenni a házba a verandán kuporgott, mint egy szomorú kisgyerek. Leültem mellé, megkínáltam, hálásan elfogadta, nem tudott mit kezdeni magával.
- Mondja el mi történt! – törtem meg a füstszagú csendet.
- Én nem akartam tudja. Én soha. Én szerettem, annyira szerettem… - elcsuklott a hangja, mégis visszanyelte a könnyeit.
- Nyugodjon meg – kértem csendesen – Szedje össze magát. Tudom, hogy nem akarta. Senki se akarta.
- Rendben – szívott egy mély slukkot, talán erőt remélt a dohányból. Lassan kifújva a füstöt beszélni kezdett.
- Egy nappal korábban értem haza Londonból. Jól, gyorsan mentek az ügyek. Aláírtuk a szerződéseket és én rögtön felszálltam az első gépre. Nem szóltam Annának, meg akartam lepni. Iszonyatos vihar volt, a taxim kétszer is megcsúszott az úton, egyszer pedig épphogy nem ütköztünk össze egy teherautóval. Nagyon ideges lettem. Az idegeimmel az utóbbi időben amúgy se volt minden rendben. Mielőtt elutaztam össze is vesztünk Annával – elhallgatott, gondosan elnyomta a csikket – Örültem, hogy egyáltalán hazaértem. A villámoktól fél süketen nyitottam be a lakásba. Csak akkor hallottam meg őket, amikor már az hálószoba ajtó előtt álltam. Benyitottam és ő ott hempergett azzal a férfival. Gondolkodás nélkül felkaptam valamit, talán egy lámpát és leütöttem a tagot. Anna sikítozni kezdett és megpróbált leállítani, de leráztam magamról, mert az a szemét ébredezni kezdett és nekem rontott. Verekedni kezdtünk, aztán egyszer csak nem mozdult többet. Leültem az ágyra a tenyerembe hajtottam a fejem. Próbáltam megnyugodni. Annát szólongattam. Nem válaszolt. Odamentem hozzá, megráztam, végül már ordítottam. Nem válaszolt. Tehetetlenül tartottam a karomban, aztán megláttam a vért. Rengeteg vért, mindenhol. Zokogtam, mint egy kisgyerek. Elrohantam. Amikor nem bírtam tovább felhívtam rendőrséget és visszajöttem. Nem hiszem el, hogy megöltem. Anna… szerelmem – a végén már csak suttogott, lehajtotta a fejét. Könnycseppek hullottak a nadrágjára és a verandán heverő hamura.
- Hogy hívják? – kérdeztem végül
- David. Maga pedig Olívia igaz? Megütötte a fülem, amikor megjött.
- Igen, Olívia.
- Szép név – bólintott merengőn.
- Köszönöm – halványan rámosolyogtam, de nem nézett rám. A lelke valahol máshol járt, talán a múltban, talán a jövőben.
Még percekig ültünk egymás mellett szótlanul, csak két nyomorúságos ember dohányfüstbe burkolva. Szóval kellett volna tartanom. Vagy legalább nekem beszélnem…
Nem hagytam, hogy előzetesbe vigyék. Megvártam, amíg az intézetből érte jön a mentő. Két ápoló ugrott ki a kocsiból, megmondtam, hogy ne hozzanak kényszerzubbonyt.
- Maga ne jöjjön velem Olívia – mondta David mikor épp fel akartam kapaszkodni az autóba.
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
Ahogy rám nézett, már tudtam, hogy tudja. Talán azt is érzi, hogy alig egy hete temettem el.
- Menjen el hozzá – mondta és búcsút intett. Nem nekem, az életnek.
- Vigyázzanak, hogy ne tegyen kárt magában – mondtam az ápolóknak, minden meggyőződés nélkül bólintottak.
- David, biztos benne, hogy…?
- Csak menjen el hozzá Olívia. Menjen! – kiáltott rám végül.
Leereszkedtem, becsaptam az ajtókat, búcsút intettem Davidnek. Elsétáltam a háztól, befordultam a sarkon és vakon rohanni kezdtem. Egyszerre a tengernél találtam magam, nekidőltem valaminek a parton lehetett akár lámpaoszlop, szobor, ház mit érdekelt engem. Csak akkor vettem észre, hogy sírok. Felnéztem az égre, de csak a felhők haragját láttam. Újra esni fog és talán elmossa majd ezt a rémséget.

Homályos tekintettel elindultam valamerre. A halál vagy talán a vég sziklájának hívták? Nem tudom. Évente legalább négyen lesznek itt öngyilkosok. Idén eddig hárman próbálták, kettőt én beszéltem re róla, a harmadikhoz viszont túl későn érkeztem.
Negyedikként most én álltam ott a sziklán, várva valamire.
De csak az emlékek törtek rám és a keserűség. Követte a fájdalom, a harag, a tehetetlenség, a düh, az elveszettség.
Elnéztem a láthatárig és levetettem magam a hívogató mélybe. Hirtelen már csak a hullámok és a sziklák léteztek, betöltötték az egész világot.

A vizet vörösre színezte a vér és végre eleredt az eső.