Elfeledett arcok

"...és megrázkódik a táj,

valami véget ért, valami fáj"

Furcsa dolog az emlékezés. Elég, hozzá egy kép, egy illat, egy hang, bármi és feltűnnek előttem az elfeledett az arcok, elkopott nevek. Valaminek a helye sajdul meg a lelkemben. Már nem ölelhetem meg őket, nem hallhatom a nevetésüket, csak az értük hullatott könnyeket törölhetem le.

Valami véget ért - valami fáj

Nem könnyű, de tovább kell lépni. Nem tudok nem emlékezni rátok, hát csak a szépet őrzöm meg belőletek és ápolom az emléket, mert velem vagytok, ha még olyan messze is. Integessetek le nekem egy hóesés képében, küldje öleléseteket a napfény, simogassatok a szél útján. A szeretetünket nem viszi el a halál. Már nem sírok, ha rátok gondolok, csak nevetek, mert amíg őrzöm az emléketeket, addig velem maradtok.