Arra már nem emlékszem, hogy hány éves voltam, amikor a nagyapa meghalt. Annyi biztos, hogy éppen derékig értem apámnak, emlékszem, amint a keze végigsimított a fejemen, útban nagyapa sírja felé.
Mindenki feketében volt és szomorú. Néhányan sírtak. Szóltam volna, hogy ne tegyék, mert nagyapa utálta a sírást, de apa leintett, hogy maradjak csöndben. Mert ők azért sírnak, mert nagyon szerették a nagyapát.
Azt hiszem, hogy nekem is sírnom kellett volna. Ott álltam anya és apa között és egyre csak sírni próbáltam. Nem ment.
Egy csomó néni és bácsi mondott szép dolgokat a nagypapáról. Én még mindig nem tudtam sírni. A koporsó, amiben a nagyapa utazott a menybe leereszkedett a föld alá. Megijedtem, hogy rossz felé viszik azt a liftet.
Hé, nehogy a pokolba küldjétek az én drága nagyapámat!
De még mindig nem és nem tudtam sírni. Néztem a könnyfoltos arcú néniket. Meg akartam kérdezni, hogy mitől tudnak ilyen szépen és okosan sírni. De apa megint leintett. És még mindig nem tudtam, hogy mitől és hogyan kéne sírnom. Már egészen vörös lehetett a szemem az erőlködéstől. Egek, nagyapa hogy utálta a sírást!
Már épp visszafelé indultunk, amikor egyre vörösödő könnytelen szemekkel megláttam egy üveggolyót a fűben. Megbabonázva kaptam utána. Gyönyörűen ragyogott, ahogy megtörtek rajta a napsugarak.
Felmutattam apámnak, aki azonnal kiverte a kezemből. Az egyik szépen síró néni lábai elé esett, aki észre sem vette, így ahogy rálépett a gyönyörű üveggolyóm szilánkokra tört.
Végül mégis elsírtam magam a nagyapám temetésén. Ó, hogy hogy utálta ő a sírást és imádta az üveggolyókat!
No comments:
Post a Comment