Ha bárki kérdezné

Ha bárki kérdezné, ami ugyan nem valószínű, akkor én most tanulok. Méghozzá lázasan, elmélyülten és egyéb olyan jelzővel, amit a szülők általában elégedett bólogatással említenek.

Tehát ennek kéne lennie a helyzetnek. De hát mire megyek én ezzel? Einstein is megbukott matekból, szajkózzák a kedves diákok rendszeresen. Igen ám, de nem ő, hanem a kedves neje támasztotta alá matematikai úton az elméleteit. Hoppá-hoppá! Ráadásul a kedves nej többszörösen csalva volt. Még egy hoppá-hoppá. Nagyon szerethette ezt a fura sérójú őrültet, én ha nem is fojtottam volna meg, simán learattam volna dicsőséget. Előle. Úgy bizony. A szemét.

Nem példálózom többet. Most figyeljünk egy kicsit az én egomra is jó? Csak egy kicsit. Apró személyemnek ennyi még jár.

Fáj látni, hogy mennyire érdektelennek találják errefelé a blogomat. De hát ami érdektelen, az kit érdekel. Fasza. Na mindegy.

Szóval, ha bárkit érdekel, bejelenteném, hogy még élek. Jelentem, megvagyok százados, a nővérszoba is roppantul kényelmes. Kéne még némi Malboro és jóformán tökéletes hely lenne, meg egy '88-as tokajit is Garcon!

Halálraítéltnek ugyanis jár utolsó vacsora meg némi önpusztítás önpusztítás. Túlterhelem magam. Vagyis túlterhelnek! Engem! Meg mindenkit itt mifelénk. Gondolta a halál, hogy ennyi meló van az egészben.

Einstein legalább jól házasodott. Nekem még szerelmi életem is padlón van! Semmi, nuku, nyista, gata. Szörnyen elegem tud lenni néha ilyenkor saját magamból.

Írtam novellát. Segített? Nem. Ráadásul visszaolvasva rá kellett, jönnöm, hogy unalmas, mi több! Sablonos. Kidobtam az egészet a francba. Átírtam a többi piszkozatomat, abban legálabb nem volt sablon. De folyamatosan megjelentek ugyanazok a mutívumok! Azokat is kidobtam. Választékosság! Hangozzék el a jelszó, és bassza meg, hogy nincs ötletem (ez is nagyon választékos volt, gratulálok, valóban - hangzott a bírálat tőlem magamnak).

Tehát most itt tartok. A blogbejegyzéseknél! Ember ez ez… hihetetlen! Itt, mélyen lent, vájkálva a saját ürességemben, továbbra is a semmi szélén láb lógázva. Nem jön senki. Még a bal kisujjam is megtalálta a párját a jobb kezemen, de én senkit. Senki. Egyedül vagyok, nézem a viharfelhőket, imádnám, ha ihletet sodorna ide a csendes szél és feldühítené punnyadó elmémet.

Érzelmeket! Mindent, csak ne ezt az ürességet. Szavakba öntve! Többszörösen kiakasztom saját magam. Van-e ennek még legalja? Van csak ásni kell. És én vájkálok. Keresem a nagybetűs VALAMIT. Segíthetne valaki. Egy kicsit. Néha. Mert hazudok, amikor azt mondom, hogy nem kell. Tudom, hülyeség.

Ez van, kicsike porszem sirámai, kicsike helyen, kicsike itt minden. Kis szobám, apró ablakában még az ég is kisebbnek látszik.

Ne kérdezd, hogy került a semmi szélére ez a szoba! Meg a ház, amiben ez a szoba van. Itt minden szoba nagyon pici. Néhány szobában nem szabad túl sokáig üldögélni, helyszűke esetén álldogálni. Mert beleőrülsz. Lelkem kicsi házacskája.