Van, hogy olvasol valamit, egy könyvet, egy újságcikket, egy blogot akármit és pontosan tudod mit akar mondani az írója. Te is átélted, te is pontosan tudod milyen. Keserű déjá-vu az ilyen, ha az iromány éppen a magányról szól...
Vannak akik azt hiszik, hogy csak ők vannak egyedül és senki más, pedig ma már egy fél téglát sem lehet úgy eldobni, hogy ne egy depressziós férfit vagy nőt találj el vele. A magány azonban sok féle lehet, attól még hogy kívülről perfektnek tűnik valaki élete, attól még koránts sem az. De természetesen a saját problémáink, lelki pacáink valahogy mindig nagyobbak tűnnenk. Azt hiszem ez a kódolt önzőség tartja még életben az emberiséget és teszi még nemessebbé az önzetlen embert.
Létezik egyáltalán teljesen önzetlen ember? Ne tévesszük őt össze a lelki szemetesládával, aki a saját problémáit a másokéval takargatja. Csak menekül mások életébe, egyenesen a bajok közepébe, el a saját kietlen napjai elől.
Igen én is voltam ilyen, de aztán egyszerre kiborult a konténer, az utcákat elöntötte a szemét lelkem kis városában. A romokat eltakarítottuk, hol keményen dolgozva, hol az árokparton feküdve félholtan reményvesztetten szemezve a halálos mélységekkel. Aztán jöttek barátok és szerelmek, nem kellettek szavak, csak néhány ölelés és feltűnt végre milyen nyirkos is az árokpart.
Hullámzó kamaszévek. Miért ezek a legnehezebbek? Még semmit nem tudunk az életről, de már sírunk, gyötrődünk, átkozódunk és menekülünk, mikor még csak most jön a java. Még fogják a kezed, megvetik az ágyad, mégis egyedül érzed magad. De why?
Lesznek még barátságok, lesznek még szerelmek, hiábba érezzük úgy, hogy megint vége lett a világnak. A kinti világ mindig forogni fog tovább, csak a saját kis világunk változik folyamatosan, de ahhoz, hogy újat teremtsünk, el kell pusztulnia a réginek.
Változunk, cseperedünk és mire észbe kapnánk felnőttünk. A kezedet már nem fogja senki, kevesebb a mosoly, több a fáradt, elgyötört arc körülötted, most lenne okod sírni, de már rég nem tudsz. "Hajnal és megint csak hajnal..."
És mire rájönnél miért nem volt értelme az elhullajtott könnyeknek már Szent Péter mellett eszed hideg vacsorád...
No comments:
Post a Comment