Mit akarok?

"A felhők alatt két lábbal a földön állva

Embernek látszik mindpedig van angyali vonása

Keresi az otthonát sok átutazó vendég

Van aki az égre néz, de ott senki se látta még"

Na nem mintha bárkit is érdekelne az ég fölött, de mégis...

Ülni a sötétben, hallgatni a suttogó zenét, félmosollyal hallgatni a kedves lélegzetvételeit. Ezt akarom. Kimenni hajnalban a parkba, lezuhanni egy harmatvizes pad mellé, nézni az eget és nevetni.

Ehelyett... Inkább nem is mondom... tudod, zuhanó gépen nincs egy ateista sem... most már csak Kowalsky van már nekem meg a vega...

"Ez is csak egy nap, nem a világ vége,
a kedvedet ne törje meg
Lenyeled keresztbe,
éjféltől meg új nap indul, ennyi lesz
Ennyi csak, mert ennyi ez!"

Épp csak az a kérdés, hogy én fel fogok-e kelni már azon az új napon. A világ persze forog majd tovább nélkülem, hisz eddig se nagyon vettek arról tudomást, hogy itt vagyok. Elhatároztam, hogy nem adom magam könnyen, nem leszek egy azon szerencsétlenek közül, akik feladják és fejvesztetten vetik magukat az utolsó numerákba. Ha a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket akkor az elhatározások bizonyára a feladás miatt születtek. Egyik se logikus, a világ se logikus, én így döntöttem.

Aki meg jól időzített, az örüljön...

Quimby basszki

Nekik valahogy mindig sikerül azt elmondani, amit én is szeretnék, de nem tudok. Idegesítő, hogy hiányos szépségemhez, mintha egyre minimálisabb intelektüel társulna.

Persze, amúgy is a végén mindig én leszek a hülye. Ahelyett, hogy szinglipajzzsal felvértezve rontanék az éjszakai bárok rúzsfoltos harcmezejére, nekem szimplán csak elegem van és nem akarok már semmit. És mindent. Tudni, érezni, látni... Egyszerűen csak élni.

Tudja még egyáltalan valaki, hogy hogyan kell?

Hivatalos lennék holnap valami buliba is. Neonfények és orgiák... Kell ez nekem? Ha tudnám mi kell, talán tudnék rá válaszolni érdemben, de nem tudok. Csak toporgok és írok, a bakelit meg forog tovább nélkülem...

Fiatalság

"Úgy élek, hogy majdnem belehalok..."

Nem szidom én a korosztályomat, megteszik épp elegen helyettem. Fiatalok, most mit csináljunk magunkkal?

Én ugyanis csak azt szeretném tudni, hogy részegen ki visz majd haza, ha nem hatna rám a józanság szava? Hadd igyunk amíg bírja a májunk, hadd legyünk menők egy kicsit a kékpálmától, ti meg nézzetek ránk olyan ferdén, ahogy csak a szemtengelyetek engedi, mi sem maradunk örökké fiatalok. Hadd legyünk jövő nemzedék...

Mit láttok bennünk? Fejünkben hazugság, vérünkben alkohol? Talán nem ti nagybetűs felnőttek reklámozzátok nekünk ezt az életet? Most akkor mivel lázadunk? Tudod, ha megveszed a cigit, azzal állambácsi keres pénzt és nem az a lázadás, amikor a suli mögött szívod el a kátrányt. Tudod, hogy a kalinkára költött pénzed kihez jut? Csak nem újra állambácsi?

Ja, hogy te közben punk rockot hallgatsz és bármelyik Depresszió koncerten a jobb és bal kezeden is akad egy középső ujj? Gratulálok, olyan minden öltönyösnek van, amellett a pár milliárd mellett, ami viszont neked nincs.

Tudod, az olyan szám amiben annyi a szöveg, hogy "lázadjunk, lázadunk, bazd meg..." na az ilyen rohadtul nincsen lázadva. Szidod a kormányt? Anyád büszke lenne rád... Tudod egyáltalán mit szidsz?

Buta lány vagy te Elizabeth...

Nem tudod merre van a végtelen?

Láttál már kétségbeesett embert az utcán? Odamennél hozzá vagy látványosan elfordítanád a fejed?

Szeretném azt hinni, hogy életre érdemes az ember, de hiába hiszem, attól még nem lesz úgy. Hittel nem lehet semmit se kezdeni, igen jól hallod te ott odafennt, nem hiszek a hitemben.

Te talán hinnél a helyemben?

Ja, hogy ne tegezzelek?

Ó, hát boccs, de akkor te se fújd a képembe a füstöt.

Még mindig Pall Mall?

Csak ne szidd a Malborot, jó?

Nem nem érdekel, tényleg egyáltalán nem. Ha a kacsa nem tud úszni akkor nem a víz a hülye...

Nem, nem én vagyok a kacsa.

Na menjél inkább dolgozni. Ezúttal ne csapd össze ennyire, ha lehet.

Nem érdekel a határidő. Talán nem velem kéne iszogatni arculattervezés helyett. Csak semmi jó és rossz. Rémes egy sablon, komolyan... jobb vagy te ennél.

Jajj, meg ne sértődj már dehogynem szeretek. Csak azt mondtam, ideje lenne hozzálátni.

Hát te tudod... De ne merd rám fogni! Épp eleget védtem már a hátadat Máriával szemben és még egy egészen pici csodát sem kaptam érte

Szabályellenes? Mit kevertél te abba a cigibe? Neked szabályellenes?

Univerzum-szabvány? Szakszervezet?

Na nekem viszont menni kell dolgozni, de ezt még letárgyaljuk. Kifizetnéd a számlát?

Dehogynem adom meg. Foglalód van a lelkemen, nem?

Itt a nyár

"Ez a mocskos élet, ez a rohadt élet

Ez a mocskos, rohadt, kurva élet

Ez a mocskos élet, ez a kurva élet"

Ki mondta, hogy a punk rock nem igényes? =)

Szóval ha a harminc fok felé közeledő hőmérséklet nem bizonyulna elég segítségnek, akkor megkérdezhetjük a közönséget is. Tehát nyár van, nyár...

Én meg úgy érzem magam, mint egy kifacsart mosórongy ezen a fluxuskondenzátoros reggelen, vagyis már inkább plazmacsöves délután.

Csak ezt nem tudom, hogyan szoktam rá ezeknek a szavaknak az általános használatára?
Az ablakomban már elcsiripelt a tavasz, és amint a kék overálosok csatornabűzt hintenek ránk, nyílnak a pazar nejlonvirágok, hosszabodnak a nappalok juhé...

Amikor tegnap este 8 körül rájöttem, hogy én most sikeresen elbasztam 3 órát az életemből valami meghasadt bennem. Szakadt, roppant, koppant, csak értsd jól. Szóval zseniális módon levezettem, hogy nekem ezt, most miért nem kell megtanulnom.

Rohadt büszke voltam magamra, akár alhattam volna hetek óta először emberi mennyiséget is, ha nem ittam volna meg két liter kávét késő délután. Ehhez már csak annyit tudtam hozzáfűzni, roppant kultúráltan, hogy basszameg és kimentem cigizni.

Sötét volt, hideg volt, a kutyám amúgy is idióta, a Malboro meg 640. Újabb bassza meg. A kultúrális szintemet sikerült minimumra csökkentenem, pedig én tényleg magasról leszarom a kereskedelmi Mónika show-kat meg a politikailag fröccsöntött szennylapokat. De ott van ez a rohadt monoton menet, egyre másra, lépésről lépésre egyre közelebb kerülök egy kibaszott szakadék széléhez, az út pedig reklámblokokkal és akciós tesco-s szatyrokkal van kikövezve.

Fettes brot és a többiek

Igen, tessék csak hallgatni =)

http://www.youtube.com/watch?v=xF8EsHLAj_Q

http://www.youtube.com/watch?v=dB9jHVib9nQ&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=wCGFCWUFp3k&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=UZbDPXtv508&feature=related

Persze németesek előnyben, de attól még szívesen látunk mindenkit. Szegény én, Isten az utóbbi egy hétben elástam magam a zenében. Mindenfélében. Persze elsősorban Quimby. Mert, ha nem mondtam volna még, akkor zseniálisak. Meg persze amúgy is.
Aztán itt vannak ezek a német srácok, egyem azt a kis raccsolós felhangjukat. Soll das alles sein?
Meg persze kaparnak még Alvinék a mókusokkal, nekem pedig semmi sem Hatóságilag Tilos, mert "aki szabad annak mindent szabad", főleg itt a Mennyország utca hét szám alatt.

"Utánunk vízözön, Szent Péter ránk köszön

jó reggelt, kettővel lejjebb..."

(Ja hogy a képek nem mindig mennek a szöveghez? Hát nem leszarom?)

"Megleltem Istent a spájzban,
azt mondtad nálunk otthon ilyenből száz van..."


Tudod, ha nagy leszek, rossz bagós leszek, átbulizom azt a maradék életem. Hogy miért? Nézd! Jobbra unalmas szürke tömeg, balra a lázadók oszladozó hullái, középen meg csak egy kibaszott mély szakadék. Na ennek a szélén maradok majd én és fújom a füstöt a képetekbe...

Jó reggelt világvége...

Azt kérded mi baja van egyeseknek a "modern világgal"? Csak nézz körül.

Ahogy szürke falakon unottan araszol felfelé a félhomály, neonlámpák fénye csillog halványan whisky-s üvegen, életem vigaszán. Egy patkány rohan be a csatornafedél alá, rühes kutya csahol el mellettem. Prostik és hajléktalanok. Nem ritkán mindkettő. Az egyik fiatal pillangó már most strichelni kezd az ébredező utcán. Kiverték belőle a reszketést. Nem érzi a hideget, a fájdalmat. Nem érez semmi. Az lett, amit mások látnak benne. Egy darab hús az utcasarokra vetve. Kevesebbet ér, mint a ruha amit visel. Autók suhannak el, nem sokára az egyik fekete Nissan lefékez a lány mellett. A részeg srácok röhögve nyáladzanak. A lány unott pillantással száll be a kocsiba. Üres a mosolya, a tekintete. Üres minden. A whisky-s üveg is. Fátyolos tekintettel dobom el, millió szilánkra törik a ház falának ütközve, neonlámpák fénye megtörik rajta, millió hamis gyémánt, millió üres csillogás. Az egyik csöves morog valamita zajra, közelebb húzza magához alkoholos cumiját, elrendezi a többi cókmókját és már alszik is tovább.

Én pedig tovább megyek. Egyre csak előre, de a sikátor csak nem akar véget érni. Talán meg se mozdultam. Nem tudok gondolkodni. Leülök a tűzlépcsőre, nézem az eget, de csak a sötétséget látom. Sehol a hold, s eltűntek a csillagok. De nem érdekel senkit. Egészségünkre világ! Jól tetted, hogy elfordultál tőlünk!

Szenilis vagyok kicsit

Ott tartok, hogy sehol se tartok. Tényleg sehol. Amíg még égett bennem a tettvágy, addig még láttam értelmét a dolgoknak, de most megint rohadt szürke lett megint minden. A pszihomókusom szerint tipikus depressziós tüneteim vannak, de egy percet se féljek, 3 féle pirula és némi ágybavizelés árán ő kigyógyít minden bajomból. Elküldtem a fenébe, nincs nekem semmilyen depresszióm, szecesszióm, szinuszom vagy koszinuszom. Szóval hagyjanak engem békében ásni a saját kis síromat. Amúgy is csendesen szoktam volt az ilyesmit intézni. Na nem mintha olyan gyakran ásnék sírokat, agresszív se vagyok. És tényleg semmi közöm az orosz maffiához bíróúr! Tényleg, csak a vodka. Semmi több. Eskü alatt, fölött és keresztbe kasul megvallva ámen.

Ezek alapján bárki elgondolkodhat azon, hogy normális dolog e, ha az első bekezdésből jó magam egy szót se értek. Ha én nem értem, akkor ki fogja helyettem? Szóval az akkut grafománia tüneteivel állunk szemben kedves Watson! Meg némi skizofréniával – szólt közbe a nevető harmadik.

Szóval (gyakran fogom használni ezt a remekbe szabott szót) egyszerű betegségben szenvedek: szófosásom van. Olyan mértékben, így a másnaposságom végéhez közeledve, hogy egyáltalán nem érdekel, mit vetek winchesterre vagy hogy van-e értelme. Én írom, vagyis inkább csak pötyögöm, tehát valószínűleg nincsen.

Ennyit az előjátékról. Majd írok még, ha lesz kedvem, erőm vagy valami hasonlóm.
Mert elvileg írni értelmes dolgokat kellene. (sokszor aláhúzva az utolsó szót) Csak hát ez nem mindig jön össze. Van amikor még megközelítőleg se.

Kb. 2 perce még olyan világmegváltó gondolatok forogtak a fejemben, hogy ennyi idő alatt el is felejtettem mindet. Talán vennem kéne egy diktafont, de utálnám egész nap a saját hangomat hallgatni. Idegesítő lenne. De legalább megmaradna néhány ötletem, mert mire gép vagy toll közelbe jutok tovaszáll minden, mint a lágy őszi szél meg egyéb harmatos gányságok.

Komolyan nem tudom mit akarhattam ország világ tudtára adni. Mert akartam. Országnak, világnak na meg persze tudtára. De hogy mit?

Fejvesztve kutatom őt

...Te tudod hol lakom

Ó higgyétek el, hogy nem velem van a hiba. Én mindig csak megyek, egyre előre és nem tehetek róla, ha hullámhegyek vagy árnyékvölgyek keresztezik lelkem útjait...

Nem kell tudomást venni rólam, fölösleges. Egyszer úgyis rendbe jövök... Majd. Talán egyszer ha addig nem történik még valami. Már pedig én tipikusan az a lány vagyok a kockás ruhában akivel mindig történik valami.

A napok rohannak, én meg úgy érzem kezdek lemaradni. Egyre nehezebb lépést tartani az élettel, hiába a koffein, a rengeteg energia ital. Elfáradtam. Le kell pihennem, végiggondolnom mindent.

Tizenhat éve lakom kedvenc kis városomban és mégis csak ma vettem észre a villamosmegálló melletti épület furcsa szoboralakját. Mintha egy manóba oltott Pán Péter billegne a peremen...

Eddig túl sokat rohantam, nem is figyeltem az utat, hisz mindig csak a cél számított.Szentesíthettem akármilyen eszközt, de meg nem nemesíthettem vele a saját életem. Valamit valahol elrontottam, csak észre sem vettem a nagy rohanásban.Megváltoztam. Megváltozott minden. Nem tudom, jó lesz-e, nem tudom, hová juthatok, nem tudok még semmit...

Közeleg az éjfél

De mit tegyek, ha engem csak hideg ágy vár? Hideg, kék paplan, fáradt reggelek, újabb és újabb szálak a kelő nap fényében. Ködfüggöny a városon, ködfüggöny a szívemen. Tükröm, tükröm mondd meg nékem, mennyi még, mennyit értem?


Sikít a csend, néma a lelkem
borzol a szél, kim van ma nekem?
Egyedül a hóban, július
jeges lelkem, leszel újra március?

Leszek én is öregebb ugye?
Bottal járó vén nénike?
Pápaszemet akarok bottal,
Szerelmet jóöreg urammal.

Ne hagyj el élet, ne még kérlek
te elmennél mikor én még lépek?
Most hogy fog kinézni az a forgás,
igen ott a végén, a haláltánc.

Miért nem válaszol senki?
Vasajtók ne záródjatok!
Végtelen világ itt vagyok!
Hé, miért nem hallotok?

Néma könnyek follyatok, hagyom
végre már magamból kiadom.
Fordult a kocka, koppant a lány,
kis madár, mondd hogyan tovább?

Repül a semmi, úszik a mély,
egyre közelebb jár a dél.
Rettegő szívem zugaiban,
hazug lelkem bugyraiban,

Sikíts világ utoljára velem
meghalok, igen, elmegyek,
ne sírjatok ostobák miattam,
hazug könnyeket nem itattam.

Búcsúbeszéd? Ide? Minek?
Ó, ennyire nem ismertetek?
Fölösleges volt lejönni mégis?
Nem megmondtam, te égi?

Nem kérdezek többet ígértem,
mindig is túlzásba vittem.
Súgjatok nekem titkokat kérlek
alásom magammal még ma éjjel.

Nevess velem világ hazugan,
éljen a karneváli hangulat.
Maszkok mögött szomorú arcok,
szerelmes szívek, veszett vigaszok.

Itt hagylak, te ostoba kis élet,
ne félj, vissza már soha nem nézek.
Csak égi ablakomból figyelem majd,
milyen tenger hullámzik még alant.

Tangó

Ha nem forogna minden második szavam ezek körül talán akár jó társaság is lehetnék. Nem, nem mindig vagyok, nyugodtan fogjátok a szívlapátot olyankor és pofozattok helyre vele.

Mindjárt tizenegy és nem tudom mi legyen. Összefüggéstelen vagyok és dohányszagú. Függök mint mari a huánon miközben magam sem értem mit miért és hogyan. Füstöl a kezembe a malbi, az asztalon a nevéhez hű vanília illatú füstölő parázslik fel, a bakelit meg csak forog tovább.

Táncolni lenne kedvem. Vagy úszni a szerelemben. Úgy tangózni ahogy csak vele tudtam a tácparkett közepén újabb és egyre édesebb csókokban összeforrva. El akarlak felejteni, de mégsem. Rigónak foglak hívni mert belefészkelted magad a szívembe, félek soha nem fogsz kirepülni, mégis egyre messzebb sodródsz tőlem.

Vajon te gondolsz még rám? Vagy rég újabb táncba kedztél talán ugyanazon helyen, ugyanolyan félhomályba? Egy másik lány vackolta magát a válladra? Emlékszel még milyen színű a szemem? Érdekel még, hogy hogy vagyok? Vagy már egy másiknak mondod hogy szerelmem?

Kinevethetsz. Sajnálhatsz. Megvethetsz. Felejthetsz. Én mégis azt akarom, hogy szeress.

Miért? Azt sem tudom miért gabalyodtam beléd. Te talán magyaráznád a szerelmet? Add a kezembe a szívek radírját, az érzések tompítójá, te, te, te...

Ne aggódj egyszer sem sírtam miattad. "Nem rólunk szól és kész..." Lesznek még más mesék és végre egyszer én leszek a főszereplő. Fura, tudod kezdek mellékszerepelni saját magam ellenében. Nem stimmel semmi...

Végül is jó, hogy nem vagy itt. Látnád milyen gyenge is vagyok valójában, mikor rámszakad az ismertnek hitt valóság. Azt hittem tudom mi várhat rám. Fordult a kocka és koppant a lány. Köszönöm, hogy elhagytuk egymást még ez előtt. Jobb így. Nem bírnám elviselni, hogy muszályból szeretsz. Nem mernék a válladon sírni, félájultan megölelni vagy újabb pohárral tölteni.

Ellöknélek magamtól, ahogy csak az ostobák tudják elvesztegetni a legfontosabbat. Miért gondolok mégis rád? Ó, hát még mindig? Talán nem te léptél oda hozzám? Nem te kérted hogy maradjak? Hanem ki?

Szerettelek, szeretlek, szeretni foglak... Annyi szép emlék. Mintha egy egészen más életből villanának elém ezt a szédítő hétfátyoltáncot lejtve. Nélküled is elvagyok. Magányos haláltánc a színpad közepén közönség nélkül. Egyre gyakrabban rontok. Egyre közelebb van a vég.

Látni akarlak még utoljára... egy utolsó táncot valahol a világ végén ellejtenénk. Aztán újra hátat fordítva, te nekem, én az életnek és vége...

Hiányzol...

Óz, a csodák csalása

Nem is tudom mit írjak, csak egész egyszerűen kikívánkozik belőlem valami. Bár tudnám, hogy micsoda...

Csalódás? Fájdalom? Beletörődés?

Nem tudom és nem is akarom tudni. Talán. Vagy mégis? Elegem van és egyre inkább elegem lesz, ahogy haladok előre a sárga köves utakon a piros cipős doroty-k árnyékában.

Nem látok. Bárcsak látnék! Talán értelmet nyerne az egész és tudnám miért megyek egyre csak a piros cipők után. Mindig a sárga köves úton! Mindig a sárga köves úton!

Miért? Miért? Miért? Mert ezernyi a veszély? Elém mindet azonnal! Talán elbukom, de inkább kudarcokra vágyom mint a szürke egyhangúságra, hisz a sárga is elszürkül, ha nem bírom.

Szeretnék sikítani. Lehet? Nem. Nem szabad. Szabad akarok lenni. Azt se szabad. Kurvára szabad vagyok mondhatom.

Csak egy szerencsétlen hülyegyerek lennék? Igen. Mindig válaszolni fogok a kérdéseimre? Igen. Az agyadra megyek? (Erre válaszolhatsz)

Én csak írom tovább életem regényét, hol spirálfüzetekbe, jegyzetek margójára, vagy blogok képernyőjére. Neked nem mondanak semmit a szavak, de én tudom ki az a doroty és miért gyűlölöm a bádog embert, és miért szenved a Boszorkány. Ez az én darabom, az én színházam, az én feladott álmaim, elszalasztott lehetőségeim, önmarcangoló fejtegetéseim.

Óz, Óz, te csodák csodája te várnál rám az út végén? Akkor te lennél magad a halál?

Senkiség

Na már most.

Igazából sosem fogom megérteni ezt az egészet.

Másodperc pontossággal minden munkanap a világ legidegesítőbb zajára kelek, úgy becézgetik ébresztőóra. Kinyomom, visszafekszem még negyed órára. Ezek után fél hétkor hivatalosan is kezdetét veszi a nap, még akkor is, ha az azonos nevű égitest még Brazília partjait sütteti. Hideg víz az arcomra, kávé a csészémbe, reggeli az asztalomra. Megkezdődik az ébredezés folyamata. Ha ez valamennyire sikerült, akkor felöltözöm, beledobálom a cuccaim a táskámba, benyomok még egy kávét, aztán elindulok.

8 órát töltök el unalomban, kötelezően, álmosan, érdektelenül. Közben néha eszek valamit, váltok pár szót más szintén a mély unalomban tengődő emberekkel.

Ezek után haza megyek és még itt se hagy nyugton a kötelezőség, nekem kérem alássan le kell ülnöm és csinálni azt, amit csinálnom kell vagy édestelen társadalmunk kiközösít soraiból. Talán nem is bánnám.

De az élethez pénz kell, a pénzhez munka, a munkával meg karöltve jár valaki, aki alkalmasint, majd meghúzza a ravaszt a halántékod fölött.

Nem leszek híres ember. Sem hírhedt. Nem fogok államot alapítani, hadjáratot vezetni, grófokhoz feleségül menni, fantasztikus képeket festeni, sem regényt írni, nem lesznek Istentől fakadó látomásaim, nem leszek senki.

A rohadt senkiség tudata beköltözött szánalmas kis életembe. A rohadt életbe.

Voltam keleten, jártam nyugaton...

Hiába nyílnak rózsaszín virágok, ha nekem elszürkült a nap tudod?

Telnek a napok, múlnak az évek és mire kettőt pislantottam elszaladt mellettem minden lehetőség. Már hiába kapok utánuk, sebesen szöknek felfelé, mint a héliumos lufik az egyre kékebb ég felé... Várj, nem is hisz én zuhanok.

Furcsa idelent... Minden olyan más, s ahogy felnézek rátok lelkem ködfüggönye mögül és nem is sejtenétek, már értelek titeket, de nem és nem akarok közétek tartozni. Hűvös mosollyal megyek tovább, útközben tavasz helyett dohányfüst vonaglik a tüdőmben, életkedvem az utolsókat rúgja.

Mindannyian menetelünk a biztos halál felé, de előttem már tiszta az út. Előttetek még hullámzik a táj, neonfények és orgiák suhannak tova, közben Kiss Tibi énekel kibokott angyalok kórusában.

Előttem már csak a kősivatag terül el, célom tiszta, már tudom merre van az otthontalanság otthona. Oda visz a végzet... Jössz-e velem lélek?

Milyen rohadt hollywood van itt kérem?

A neveket a saját érdekemben megváltoztattuk...

Ilyen rohadtul nincs. Elegem van az összes Balázsból és az összes Fruzsina nevű barátnővel pózoló pasiból.

Nem tudom kinek a jó édes anyukája szövegeti odafennt a sors fonalát de ezt a két nevet az én életemből tessék kiszakítani és belefűzni egy rugdalózóba. Vagy fogjuk az én formás kis életmadzagom húzzik ki a háttérből...

Unom már, hogy csak második vagyok a szex/szerelem/szeretem nevű rohadt játékban. A meccset megbundázták, de én még így is csak a kispadról nézhetem, amint eljátszák előlem a lehetőségeimet. A bíró int csontkezeivel , a csuklya mögött megvillan a végtelen tekintet. Immár az ördögé a lelkem miközben szívem a halállal táncol.

Az idő szinte megfagyott, ujjaimon elfehéredett bőrrel figyelem a gólt... A ránkzúduló esőben megszólal a síp: a meccset lefújták, a csapat leszegett fejjel elvonult, újra egyedül vagyok itt, a képzelet peremén. Újra az emlékeim túsza lettem... Rózsaszín felhőket álmodom újra, mélybarna szemeket, mézédes csókokat, mintha az utolsó cigaretta vigasztalón tekergő füstje mögött lennénk megint.

Rámsikít a csend. Csontkezek integetnek hívogatón. Az idő térdre borult, a tér átfordult önmagán, forog a körhinta. Néma nevetések. Elfelejtett sóhajok. Megint, újra itt vagyok.

A karnevál újra kitárta előttem kapuit, mihelyst beléptem elragadt a hullámzó tömeg. Hazug maszkok között egyre csak mosolygok s már rajtam is szilárdul a gipsz, megkapom karneváli álcám.

Zene szól, táncba hív,
hiába fals minden rím.

A Halál unottan vár a kapuban. Ki tudja, mennyi a haladék?

Szabadság

Egyszerűen el akarok menni a világ végére és torkom szakadtából sikítani.

Ez lenne a szabadság bazdmeg.

Csalódás a szökőkút szélénél

Egyszer volt, hol meg mégsem

mikor Debrecenben éldegéltem

nem létező költő létem

visszhangjában felcseréltem

álmomat a valósággal
szép hitet a gyarlósággal

Kicsi egér, ha elszalad,

utamba egy macska akad,

balszerencse vigasz ágon,

győzni mit ér holmi gáton?

De felkeltett a híg valóság,

szemedben volt minden jóság,
őszinteség, szelíd vadság
szellemesség, kíváncsiság.

S íriszidbe lopakodott még óva

az a halvány szerelmes szikra,

pont mikor megláttad őt,

keresztülnézve rajtam.

Szép új világom

Mindenki vár valamire...

Az út szélén kiálltok

a semmi néz rám nevetve

nem tudom mire várok

az élet végén láblógázok.

Az élet nevű haláltánc az utolsó ritmusra fordul, ahogy a film egyre vadabbul pörög végzetem tekercsén. Elszédültem. Pár perc és a tekercs túlszalad, kicsúszik alólam a föld. Zuhantamban vajon érdemes lesz visszanéznem erre a világra? A magam mögött hagyott életre? Csak csalódások kövezték utam, kietlen szerelmek és kialvatlan szemek. Nem tudom ki voltam. Talán csak árnyék az olvasatlan sorok között, a néma sikítások viszhangja.

Szép új világom, édes halálom

ígéretét adták hogy érkezel

pár év s csontujjaid találom

egy újabb magányos éjjelen

vékony, gyenge nyakamon.

A panaszkodásnak most nincs ideje. Nem érdekel, hogy már csak pár év. Könnyes szemmel vessem magam bele a mocskos világ közepébe az utolsó savanyú csókokért? Méltósággal lesz vége a filmemnek. Nem kell dráma vagy nyálas romantika. Senki nem fog a naplementében lovagolni. Az arcokon nem ül majd világfájdalmas kifejezés. Csak én.

Búcsút int a pirosló hajnal,

ne tarts tovább hiába szóval!

Rád vár a szerelem szőke kis angyala

rám a magány feneketlen kancsója.