Ott tartok, hogy sehol se tartok. Tényleg sehol. Amíg még égett bennem a tettvágy, addig még láttam értelmét a dolgoknak, de most megint rohadt szürke lett megint minden. A pszihomókusom szerint tipikus depressziós tüneteim vannak, de egy percet se féljek, 3 féle pirula és némi ágybavizelés árán ő kigyógyít minden bajomból. Elküldtem a fenébe, nincs nekem semmilyen depresszióm, szecesszióm, szinuszom vagy koszinuszom. Szóval hagyjanak engem békében ásni a saját kis síromat. Amúgy is csendesen szoktam volt az ilyesmit intézni. Na nem mintha olyan gyakran ásnék sírokat, agresszív se vagyok. És tényleg semmi közöm az orosz maffiához bíróúr! Tényleg, csak a vodka. Semmi több. Eskü alatt, fölött és keresztbe kasul megvallva ámen.
Ezek alapján bárki elgondolkodhat azon, hogy normális dolog e, ha az első bekezdésből jó magam egy szót se értek. Ha én nem értem, akkor ki fogja helyettem? Szóval az akkut grafománia tüneteivel állunk szemben kedves Watson! Meg némi skizofréniával – szólt közbe a nevető harmadik.
Szóval (gyakran fogom használni ezt a remekbe szabott szót) egyszerű betegségben szenvedek: szófosásom van. Olyan mértékben, így a másnaposságom végéhez közeledve, hogy egyáltalán nem érdekel, mit vetek winchesterre vagy hogy van-e értelme. Én írom, vagyis inkább csak pötyögöm, tehát valószínűleg nincsen.
Ennyit az előjátékról. Majd írok még, ha lesz kedvem, erőm vagy valami hasonlóm.
Mert elvileg írni értelmes dolgokat kellene. (sokszor aláhúzva az utolsó szót) Csak hát ez nem mindig jön össze. Van amikor még megközelítőleg se.
Kb. 2 perce még olyan világmegváltó gondolatok forogtak a fejemben, hogy ennyi idő alatt el is felejtettem mindet. Talán vennem kéne egy diktafont, de utálnám egész nap a saját hangomat hallgatni. Idegesítő lenne. De legalább megmaradna néhány ötletem, mert mire gép vagy toll közelbe jutok tovaszáll minden, mint a lágy őszi szél meg egyéb harmatos gányságok.
Komolyan nem tudom mit akarhattam ország világ tudtára adni. Mert akartam. Országnak, világnak na meg persze tudtára. De hogy mit?
Ezek alapján bárki elgondolkodhat azon, hogy normális dolog e, ha az első bekezdésből jó magam egy szót se értek. Ha én nem értem, akkor ki fogja helyettem? Szóval az akkut grafománia tüneteivel állunk szemben kedves Watson! Meg némi skizofréniával – szólt közbe a nevető harmadik.
Szóval (gyakran fogom használni ezt a remekbe szabott szót) egyszerű betegségben szenvedek: szófosásom van. Olyan mértékben, így a másnaposságom végéhez közeledve, hogy egyáltalán nem érdekel, mit vetek winchesterre vagy hogy van-e értelme. Én írom, vagyis inkább csak pötyögöm, tehát valószínűleg nincsen.
Ennyit az előjátékról. Majd írok még, ha lesz kedvem, erőm vagy valami hasonlóm.
Mert elvileg írni értelmes dolgokat kellene. (sokszor aláhúzva az utolsó szót) Csak hát ez nem mindig jön össze. Van amikor még megközelítőleg se.
Kb. 2 perce még olyan világmegváltó gondolatok forogtak a fejemben, hogy ennyi idő alatt el is felejtettem mindet. Talán vennem kéne egy diktafont, de utálnám egész nap a saját hangomat hallgatni. Idegesítő lenne. De legalább megmaradna néhány ötletem, mert mire gép vagy toll közelbe jutok tovaszáll minden, mint a lágy őszi szél meg egyéb harmatos gányságok.
Komolyan nem tudom mit akarhattam ország világ tudtára adni. Mert akartam. Országnak, világnak na meg persze tudtára. De hogy mit?
No comments:
Post a Comment