Nem is tudom mit írjak, csak egész egyszerűen kikívánkozik belőlem valami. Bár tudnám, hogy micsoda...
Csalódás? Fájdalom? Beletörődés?
Nem tudom és nem is akarom tudni. Talán. Vagy mégis? Elegem van és egyre inkább elegem lesz, ahogy haladok előre a sárga köves utakon a piros cipős doroty-k árnyékában.
Nem látok. Bárcsak látnék! Talán értelmet nyerne az egész és tudnám miért megyek egyre csak a piros cipők után. Mindig a sárga köves úton! Mindig a sárga köves úton!
Miért? Miért? Miért? Mert ezernyi a veszély? Elém mindet azonnal! Talán elbukom, de inkább kudarcokra vágyom mint a szürke egyhangúságra, hisz a sárga is elszürkül, ha nem bírom.
Szeretnék sikítani. Lehet? Nem. Nem szabad. Szabad akarok lenni. Azt se szabad. Kurvára szabad vagyok mondhatom.
Csak egy szerencsétlen hülyegyerek lennék? Igen. Mindig válaszolni fogok a kérdéseimre? Igen. Az agyadra megyek? (Erre válaszolhatsz)
Én csak írom tovább életem regényét, hol spirálfüzetekbe, jegyzetek margójára, vagy blogok képernyőjére. Neked nem mondanak semmit a szavak, de én tudom ki az a doroty és miért gyűlölöm a bádog embert, és miért szenved a Boszorkány. Ez az én darabom, az én színházam, az én feladott álmaim, elszalasztott lehetőségeim, önmarcangoló fejtegetéseim.
Óz, Óz, te csodák csodája te várnál rám az út végén? Akkor te lennél magad a halál?
No comments:
Post a Comment