Milyen rohadt hollywood van itt kérem?

A neveket a saját érdekemben megváltoztattuk...

Ilyen rohadtul nincs. Elegem van az összes Balázsból és az összes Fruzsina nevű barátnővel pózoló pasiból.

Nem tudom kinek a jó édes anyukája szövegeti odafennt a sors fonalát de ezt a két nevet az én életemből tessék kiszakítani és belefűzni egy rugdalózóba. Vagy fogjuk az én formás kis életmadzagom húzzik ki a háttérből...

Unom már, hogy csak második vagyok a szex/szerelem/szeretem nevű rohadt játékban. A meccset megbundázták, de én még így is csak a kispadról nézhetem, amint eljátszák előlem a lehetőségeimet. A bíró int csontkezeivel , a csuklya mögött megvillan a végtelen tekintet. Immár az ördögé a lelkem miközben szívem a halállal táncol.

Az idő szinte megfagyott, ujjaimon elfehéredett bőrrel figyelem a gólt... A ránkzúduló esőben megszólal a síp: a meccset lefújták, a csapat leszegett fejjel elvonult, újra egyedül vagyok itt, a képzelet peremén. Újra az emlékeim túsza lettem... Rózsaszín felhőket álmodom újra, mélybarna szemeket, mézédes csókokat, mintha az utolsó cigaretta vigasztalón tekergő füstje mögött lennénk megint.

Rámsikít a csend. Csontkezek integetnek hívogatón. Az idő térdre borult, a tér átfordult önmagán, forog a körhinta. Néma nevetések. Elfelejtett sóhajok. Megint, újra itt vagyok.

A karnevál újra kitárta előttem kapuit, mihelyst beléptem elragadt a hullámzó tömeg. Hazug maszkok között egyre csak mosolygok s már rajtam is szilárdul a gipsz, megkapom karneváli álcám.

Zene szól, táncba hív,
hiába fals minden rím.

A Halál unottan vár a kapuban. Ki tudja, mennyi a haladék?